Mottó: Nem akkor kell kutat ásni, amikor már szomjasak vagyunk.
Napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy a népesedési helyzet súlyos feszültségeket hordoz, azonban ennek gazdasági következményeivel még nem szembesült kellően a magyar társadalom. A népesedési folyamatok hatása a nyugdíjrendszerre és az államháztartásra néhány évtizeden belül drámai lesz, és korlátot jelenthet az ország növekedési kilátásaira is. Mindezt a nemzetközi migrációs trendek gyorsíthatják és súlyosbíthatják.
Míg 2041-re a nyugdíjjárulékot leginkább befizető 15-59 év közöttiek száma óvatos becslés szerint - a migráció hatásait figyelmen kívül hagyva - is várhatóan ötödével (21%) csökken, addig a 60 év felettieké egyharmaddal (33%) nőni fog, ami nem csak a kirovó-kiosztó elven működő nyugdíjrendszert borítja fel, de az államháztartás egészét érinteni fogja az eltartók és eltartottak arányának átalakulásával. 2050-re a 60 év felettiek száma várhatóan meghaladja a gazdasági termelés döntő többségét megvalósító 25-59 évesekét, akik 30%-kal kevesebben lesznek, mint ma.[1]
Az államnak addig van lehetősége e trendekbe beavatkozni, amíg a fiatalok még nagyjából elegendő gyermeket terveznek az elöregedés ütemének mérsékléséhez, a népesség egyszerű újratermeléséhez. Ezután már csak a bevándorlás ösztönzése maradna az egyetlen megoldás, amit a kormányzat - érthetően - elkerülni törekszik.
Ebből kiindulva a Népesedési Kerekasztal az alábbiakban hívja fel a kormányzat figyelmét, arra, hogy a demográfiai változásokat és azoknak az államháztartásra gyakorolt várható hatását tekintetve - Magyarország a huszonnegyedik órában van.
Noha a kormányzat példaértékűen felismerte a gyermekvállalás fontosságát és európai összehasonlításban kiemelkedően támogatja a gyermekes családokat, a magyar társadalombiztosítás nem kedvezményezi eléggé a gyermeket vállaló szülőket. Szigorúan a biztosítási elvre támaszkodva, csak a munkaviszonyból eredő jövedelmek pénzben fizetett járulékai alapján keletkeztet jogalapot a nyugdíjra. Így éppen azok a több gyermeket vállaló szülők (édesanyák) számíthatnak a legkevesebb nyugdíjra hasonló foglalkozású társaikhoz képest, akik a legtöbb és legkvalifikáltabb munkaerőt, humán tőkét – természetben fizetve a járulékot - biztosították a társadalom számára.
A nyugdíjbiztosítás - amint ezt a 2014-ben a Kormány részéről is deklarálták - 2030-ig finanszírozhatónak tűnik. Korábban még megszülettek azok a gyermekek, akik képesek előteremteni az idősebb korosztály számára a nyugdíj jövedelem-alapját. Ugyanakkor 2030-at követően - a hirtelen és zuhanás-szerűen csökkenő gyermekszületések miatt - már nem lesz elegendő járulékfizető. A rendszerváltáskor még 130 000 gyermek született évente, ma csak 90 000. Népbetegséggé vált a meddőség is, tehát, aki akar, azok közül sem mindenki tud gyermeket vállalni. Különösen azért nagy a gond, mert az utóbbi évtizedben radikálisan csökkent a 20 és 30 év közötti korosztályokban a házas elköteleződés (ami a gyermeknevelés és taníttatás számára a legbiztonságosabb keret.) Ezen évjáratok (kohorszok) létszámkiesése a korfán egy kisebb háború hatásával ér fel. Jelenleg közel azonos a nyugdíjkasszába való be és kifizetések összege, de néhány évtized múlva, amikor a befizetők csökkenése mellett a járulékjogosultak száma 50%-kal nő nyilvánvalóan fenntarthatatlan lesz ez a rendszer. Már most is csak egyre kevesebbeknek, egyre kevesebbet és egyre későbbtől kezdődően nyújt.
Valószínűleg a probléma még hamarabb fog jelentkezni. Ennek oka az a mintegy 350 000-500 000 külföldön munkát vállaló honfitársunk, aki nem fizet be a hazai államháztartásba járulékot, adót, de még fogyasztási adót sem, hiszen jelentős részben külföldön költi el a jövedelmét. Ha a külföldön munkát vállalók itthon dolgoztak volna, s befizették volna utánuk - csak átlagkereset alapján becsülve - az adókat és járulékokat, akkor a költségvetés 2014-ben nem hiánnyal, hanem szerény többlettel zárt volna.
Mivel e személyek - a kint tartózkodás időszakának megfelelően - a nyugdíjat is a munkaadó országából kapják majd (ahová most a járulékot fizetik), ez később tehermentesíti itthon a nyugdíjkasszát. Azonban ha kint maradnak - márpedig a KSH 2014 őszén publikált felmérése szerint csak 10 %-uk tervezi, hogy visszajön -, akkor még majd nekünk kell számukra nyugdíjat átutalni az itthon töltött, munkaviszonynak számító idő után, miközben a felnevelt gyerekeik is zömmel odakint fizetnek járulékot és adót!
A társadalombiztosítás nagy rendszerei rövidebb és főképp hosszabb távon komoly hiányokkal fognak küzdeni, amit a költségvetésnek egyéb forrásokból kell kipótolni. Milyenekből?
· Reménykedhetünk, hogy nő a gazdaság, ami egyre több embernek képes támogatás nélküli munkahelyet biztosítani. Erre nagy szükség és lehetőség is van, mert – a bővülés ellenére - a hazai foglalkoztatási ráta továbbra is jóval elmarad az EU-tagállamok átlagától, és az EU 2020 stratégiában megfogalmazott céloktól (75%-os foglalkoztatási ráta elérése a 20-64 éves férfiak és a nők körében 2020-ra).
· A termelékenység, a GDP több éven át tartósan, és ezen belül a bérek is emelkedni fognak, ami a foglalkoztatás bővülésével együtt több befizetést áramoltat a TB kasszákba és a költségvetésbe.
Ugyanakkor a várható élettartamok is nőnek, azaz egyre hosszabb ideig kell folyósítani a nyugdíjat az egyéneknek, ami miatt nagyobb tömegű kifizetéseket kell a nyugdíjkasszából teljesíteni! A munkaképes korúak arányának csökkenése és a legjobban képzettek elvándorlásának veszélye ugyanakkor középtávon is a gazdasági növekedés fékezőjévé válhat.
A külföldi munkavállalás visszatartása adminisztratív eszközökkel nem lehetséges. Az ifjúsági munkanélküliség aggasztóan magas. Munkahelyek és magasabb bérek kellenének itthon. A bérek emeléséhez kevés a kormányzati szándék. Az alacsony bérszínvonalnak köszönhetően ugyanis a rendszerváltozás óta nagyarányú külföldi tőkebeáramlás valósult meg hazánkban. A bérköltség emelkedése – ha nem párosul sokkal nagyobb munkaérték-növekedéssel - ennek elvándorlását vonhatja maga után.
Úgy tűnik, nem vet számot a stratégiai tervezés azzal a problémával sem, hogy igen nagy a minimálbéren foglalkoztatottak aránya. Ezeknek a polgároknak várhatóan a pénzbeli társadalombiztosítási ellátásai, közöttük mind a gyermekgondozási, mind a nyugdíjkilátásai aggasztóan alacsonyak, várhatóan erős nyomást fognak gyakorolni a segélyrendszerre.
Mindezek olyan társadalmi feszültséget idézhetnek elő a 15-20 éven belül nyugdíjba vonulóknál, hogy erre már most fel kell készülnie a kormányzatnak és a társadalomnak. Ezt szem előtt tartva a Népesedési Kerekasztal javasolt egy, a gyermekvállalásra közvetve visszaható, a szemléleten keresztül a demográfiai trendeket pozitív irányban befolyásoló nyugdíjreform-tervezetet, amely a felnevelt és kitaníttatott gyermekek után nyugdíj-kiegészítés megállapítását hirdetné meg. Ha a gyermekvállalás e komplex intézkedés-csomag hatására javulna, az enyhítené a nyugdíjrendszerre nehezedő demográfiai kihívást, de azonnali gazdasági előnyökkel is járna.
Nem oldaná meg ez a javaslat azonban a más EU-országokba történő kivándorlás problémáját. Ezen valószínűleg csak a többi kelet-közép-európai országgal összefogva lehetne segíteni, közösen lépve fel az európai szintű szabályozásért. Az EU gazdagabb, nyugati országai ugyanis saját népesedési problémájukat és munkaerőhiányukat a keleti régió szegényebb országaiból való népesség-elszívással enyhítik a nélkül azonban, hogy legalább az elszívott munkaerő felnevelésének költségeit visszaáramoltatnák a kibocsátó országokba. Ezen az abszurd helyzeten mindenképpen változtatni kell!
Azt javasoljuk a kormányzatnak, hogy előre látva a változtatások elkerülhetetlen voltát, a demográfiai problémák megoldása iránt elkötelezett szakmai társadalmi partnerekkel, a lehető legsürgősebben készítse elő a valós hozzájáruláson alapuló nyugdíjrendszer bevezetését, alakítsa ki a fenti gazdasági–demográfiai kihívásokat kezelő migrációs politikáját, amihez a Népesedési Kerekasztal ezúttal is felajánlja szakértőinek közreműködését beleértve a társadalmi párbeszédet.
Budapest, 2015. február 26.