Negyven éve folyamatosan csökken a születések száma, amit az eddigi gazdaságpolitikai intézkedés nem tudtak megállítani. A jelenlegi 90 ezer alatti éves születésszám – hetven éves átlagéletkort figyelembe véve – már csak egy 6 milliós lakosságot fedez. Az elmúlt év adatai azt mutatják, hogy a születések számának csökkenése folytatódik. A kormány óriási lépéseket tett, az alkotmányban rögzített magzati életvédelemtől családbarát ország szemléleti megalapozásáig. Ma már nem kell senkinek szégyenkeznie, ha több gyermeket vállal, de az eddigi intézkedések születésszám ösztönző hatását nem tapasztaljuk. A január-februári KSH adatok további 5,5 %-os csökkenéséről szólnak, ami várhatólag folytatódik, hiszen a szülőképes korban lévő nők száma 2016 óta, évről-évre gyorsuló ütemben csökken. Többször megírtuk, hogy van még fél évünk arra – az eddigieken is túlmutató, erőteljes és célzott beavatkozásokkal -, hogy a folyamatot lefékezhessük. Erre - a nagy létszámú korosztályok „kilépése” miatt – később már nem látunk lehetőséget.
Talán nem túlzás a sorstragédiákban megjelenő ókori görög mitológiai szörnyek megidézése a címben. Szkülla, a tengeri szörny, egy keskeny tengerszoros egyik oldalán élt egy sziklaüregben, és tizedelte az arra evező hajósokat. A szoros másik oldalán Kharübdisz, egy másik szörny tanyázott. Kharübdisz napi háromszor beszívta, majd kizúdította a vizet, és ezzel halálos veszélybe sodorta a tengerészeket. Ha el akarták kerülni az egyik szörnyet, kénytelenek voltak másikhoz közelebb kormányozni hajójukat, ami ugyancsak tizedelte a legénységet. Innen ered a „Szkülla és Kharübdisz között” metafora, ami kifejezi azt az óriási a kihívást, amellyel szembe kell néznünk, amikor a szükséges és lehetséges alternatívák között választanuk kell. Több évtizedes késésben vagyunk a teendőkkel, és úgy véljük, nem lesz könnyű a kormánykerék kézben tartása, népességünk megtartása, miközben átkelünk a fenyegető tengerszoroson.
A folyamat több évtizedes múltra tekint vissza, amelyben az egyik meghatározó mozzanat a gyermeknevelésre fordított társadalmi erőforrások (család, idő, képzés, jövedelem, média stb.) átcsoportosítása a termelés-fogyasztás illetve pénzeszközök felhalmozása felé volt. Ebbe a sorba illeszkedik a nyugdíjrendszer általános elterjedése is. Ebben a közvetlen kölcsönös (családi) közösségi felelősségvállalást, a generációk között évszázadokon keresztül működő szolidaritást, vagyis a szülők eltartásának felelősségét az állami nyugdíjak váltották föl. Így nemcsak hogy eltűnt a közvetlen személyes felelősség a rendszerből, és az állami járandóságban nem jelenik meg a felnevelt járulékfizető személyek száma, hanem ellenérdekeltséget hozott létre azzal, hogy javarészt a fizetett munkakörökben eltöltött idő, és az elért bértömeg után történik a nyugdíj összegének kiszámítása. Vagyis minél több gyermeket nevel föl egy család (és ezzel nem a munkaerőpiacon, hanem azon kívül végzi el a társadalom számára nélkülözhetetlen feladatokat), annál kevesebb nyugdíjra számíthat. Az egyik oldalon tehát a személyes boldogulás előnye épült a rendszerbe, aminek érvényesülését, a másik oldalon a közösségi érdek, a fenntartható fejlődés kívánalmának érvényesítési igénye akadályozza.
A több évtizede tartó küzdelemből jól látható, hogy a társadalmi igazságtalanság a fölszámolása, az egyensúly megteremtése igen hosszú, vesződséges és kockázatos folyamatnak ígérkezik, amely mellé a demográfiai helyzet megoldásának utolsó lehetősége tesz felkiáltó jelet.
Benda József
A Népesedési Kerekasztal által 2019. június 13-án szervezett konferenciára készült absztrakt