Megosztom

A Népesedési Kerekasztal rövid, kétoldalas indítványt tett egy olyan nyugdíjreformra, amely
figyelembe venné, hogy a majdani nyugdíjas milyen részt vállalt a majdani járulékfizetők
járulékfizető kapacitásának előállításában. Az indítvány körül heves, erősen ideológiai töltetű
vita lángolt fel, nem kevés, khm, félreértéssel.

 

A helyzet azonban az, hogy a gyermeknevelés-függő nyugdíjrendszer ötlete nem új, és nem
hazai találmány. Igen egyszerű, könnyen igazolható empirikus állításokon nyugszik, és egy
olyan morális alapelven, amely a legkülönfélébb közkeletű ideológiával összeegyeztethető. Ez
az alapelv pedig azt mondja ki, hogy mindenki éljen úgy, ahogy jónak látja (ameddig másokat
nem gátol abban, hogy ők is így tegyenek), de fizesse ki maga után a számlát. Ne legyen az,
hogy az egyik előállít valamit, a másik pedig ingyen részesül belőle! A gyermeknevelés-függő
nyugdíjrendszer elfogadásának nem feltétele a családvédelem, a pro-natalista politika vagy a
konzervatív ideológia más elemeinek elfogadása (nem mintha a javaslattévőknek bármiféle
kifogása lenne ezekkel szemben). A kérdés megvitatásához azonban nincs szükség a szokásos
ideológiai golyószórókra. A gyermeknevelés-függő nyugdíjrendszer mellett igen könnyű
lenne általános konszenzust teremteni.


0. Néhány félreértés tisztázása

0.1 A Népesedési Kerekasztal nyugdíjreform javaslata nem köti gyermekneveléshez a
nyugdíjjogosultságot. A javaslat két, meglehetősen egyszerű megállapításból indul ki, abból,
hogy a mai nyugdíjakat múltbéli emberi tőke beruházások (a mai járulékfizetők felnevelésére
tett erőfeszítések) alapozták meg, tettek kifizethetővé; és abból, hogy minden társadalmi
szerepvállalás, családtámogatások és közoktatás ellenére a gyereknevelés terhe elsősorban a
szülőkre hárul. E kiindulópontokra építve a javaslat azt tartalmazza, hogy a nyugdíjformula
tartalmazzon kompenzációt a gyereknevelők számára, akár úgy, hogy ugyanakkora nyugdíjért
kevesebbet kelljen dolgozniuk, akár úgy, hogy ugyanakkora járulékfizetésre magasabb
nyugdíjat kapjanak, akár úgy, hogy kevesebb járulékot fizessenek. A csomag elemei
kombinálhatóak és minden további nélkül kialakíthatóak úgy, hogy ne terheljék az
államháztartást.

0.2 A Kerekasztal javaslata nem népesedési javaslat. Nem az motiválja, hogy a
születésszámot növelje, vagy egyéb emberi tőke beruházásokat ösztönözzön. A javaslat
mindössze egy igazságtalan, rejtett, a magyar társadalom egyik legnagyobb mértékű, ha nem a
legnagyobb mértékű újraelosztására hívja fel a figyelmet: a gyermeket nem vállalók vagy
kevés gyermeket vállalók, illetve a gyermekeiket elhanyagolók fogyasztásuk jelentős részét
azokkal finanszíroztatják, akik kellő számú gyereket vállalnak és törődnek a felnevelésükkel.
A „kellő számú gyerek” kifejezés nem valamiféle felsőbb hatalom diktátuma, hanem egy nem
túl bonyolultan megbecsülhető szám, ami megadja, mekkora járulékfizető kapacitást kell
valakinek felépítenie fedezetként jövendő nyugdíja számára.

0.3 Több indulatos kommentár, illetve „ismertetés” szembeállította a nyugdíjjavaslatot a
gyermeknevelési kompenzáció egyéb csatornáival, a bölcsődeépítéssel, a gyermekszegénység
csökkentésével és más intézkedésekkel. Nem világos, hogy miért. Nincs egyetlen olyan eleme
a Kerekasztal nyugdíjreform-javaslatának, ami ezt a szembeállítást igazolná. Minél nagyobb
kompenzációt adnak már a gyermeknevelés időszakában azok, akik nem állítanak kellő számú
járulékfizetőt maguk után, azoknak, akik igen, annál kisebb különbség kell, hogy legyen a
nyugdíjukban.

0.4 Ugyancsak több, szintén indulatos kommentár számon kérte, hogy a javaslat nem veszi
figyelembe a társadalom hozzájárulását a gyermekneveléshez. Ez szimpla tévedés.
Figyelembe veszi.

 

1. A gyermekességi adó

A Kerekasztal javaslatát az motiválta, hogy a magyar (és nem csak a magyar) társadalom
jelentősen megadóztatja a gyerekvállalást.
A hagyományos társadalomban az adók mértéke csekély, a jövedelemadó pedig szinte
ismeretlen. A felnevelt gyerekek munkájának eredménye a családé marad. Az időskori
életszínvonalat az szabja meg, hogy valaki hány gyereket nevelt, és milyenek azok a
gyerekek. Vannak társadalmak, amelyek ezt a mintát egészen sokáig megtartották, és csak
mostanság szakadozik szét a hagyományos családi háló. A konfuciánus országokban, például
Tajvan, Dél-Korea ilyen, a felemelkedés megelőzte a hagyományos család meggyengülését.
Kínában, szegényesebb körülmények között és egy kissé elcsúszva épp most, a gyors
felemelkedéssel párhuzamosan gyengülnek a hagyományos keretek. A nyugati világban az
időskor finanszírozása már régóta társadalmivá vált. Az idősek már évtizedek óta a
fiatalabbak generációjától, és nem közvetlenül fiatalabb rokonaiktól kapnak támogatást. Mivel
a nyugati nyugdíjrendszerek csak korlátozottan veszik figyelembe az egyéni gyereknevelési
erőfeszítéseket, az is hozzájut ezekhez az erőforrásokhoz, aki maga nem nevelt kellő számú
járulékfizetőt.

A gyereknevelés, éppúgy, mint az idősekről való gondoskodás, három tételből áll. Az aktív
korúak adót fizetnek, amik közkiadásokat (egyebek mellett nyugdíj, egészségügy,
családtámogatás, oktatás) finanszíroznak; javakat és szolgáltatásokat vásárolnak, amelyeket a
velük egy háztartásban élő (sokkal ritkábban a más háztartásban élő) rokonaiknak adnak;
végül pedig nem fizetett házimunkát végeznek családtagjaik javára. A Tárki jó pár évvel
ezelőtt kísérleti számítást végzett ennek számszerűsítésére (Gábos et al (2007): A
gyermeknevelés költsége és a társadalmi kompenzáció; http://www.tarki.hu/adatbankh/
kutjel/pdf/b003.pdf). Az új NTA-módszertan alapján (a módszert bemutató ENSZ-kiadvány
innen tölthető le: http://www.ntaccounts.org/doc/repository/NTA%20manual%202013.pdf)
Gál, Szabó és Vargha kiszámította e tételek relatív súlyát (tanulmányuk megjelenés alatt a
Journal of the Economics of Ageing NTA-különszámában). Eszerint az egy idősre eső
közösségi támogatások és juttatások értéke az egy főre jutó GDP 20 százaléka; ugyanez egy
gyerekre nézve 8 százalék. Ha ehhez hozzáadjuk a rokonok közötti magántranszfereket, akkor
az idősekre jutó 20 százalék gyakorlatilag változatlan marad (az idősek adott és kapott
magántranszferei kiegyenlítik egymást), a gyerekek 8 százalékos értéke viszont 19 százalékra
nő. Ha pedig az „időtranszfert,” a nem fizetett házimunka által előállított értéket is figyelembe
vesszük, az arányok megfordulnak. A teljes nettó transzfercsomag, beleértve a közösségi, a
magán és az időtranszfereket az idősek esetében az egy főre eső GDP 21 százaléka, szemben
a gyerekekre eső 30 százalékos értékkel.

A magyar társadalom tehát lényegesen többet fordít egy gyerekre, mint egy idősre, csak épp a
gyerekek által kapott erőforrások háromnegyede a szülőktől származik, a statisztikai rendszer
számára láthatatlanul, míg az idősek által kapott nettó támogatás 95 százaléka hivatalos
csatornákon fut át. Az időskor finanszírozása társadalmi, a gyerekkoré elsősorban családi.

Ebből az aszimmetriából fakad a jelenlegi nyugdíjmegállapítás torzítása. A ma kifizetett
nyugdíj forrása az egy generációval ezelőtti gyereknevelés, amit akkor is elsősorban a szülők
végeztek, a nyugdíjformula számára láthatatlanul. Bár a nyugdíjrendszer ezt nem fogadja el
járulékfizetésnek, mégis elvonja az előállított érték, a felnevelt gyerekek járulékfizető
kapacitásának nagy részét. A most született gyerekek életpálya-keresetének plusz-mínusz 60
százalékát a társadalom elveszi (lásd erről a már idézett Tárki tanulmányt), anélkül, hogy
figyelembe venné, ki milyen mértékben járult hozzá e keresőképesség megteremtéséhez. A
gyereket nevelők így sokkal nagyobb adó-áron jutnak ugyanazokhoz a közszolgáltatásokhoz
és juttatásokhoz. A magyar társadalom jelentős burkolt gyermekességi adót fizettet, annak
minden káros következményével.


2. A gyereknevelés beszámításának ideológiája

Ebben a pontban röviden megvizsgálom a gyerekbeszámítás ideológiai alapjait és a vele
szemben szokásosan felsorolt érveket.

2.1 A gyermekbeszámítás ideológiája

Látható, hogy a fenti érvelés nem tartalmaz ideológiai elemeket. Arra a felismerésre épít (nem
mellesleg a két Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz és Amartya Sen nevéhez köthető
tanácsadó testület ajánlásait követve
(http://en.wikipedia.org/wiki/Commission_on_the_Measurement_of_Economic_Performance
_and_Social_Progress), hogy a gazdaság teljesítményébe a GDP-ben nem regisztrált
munkavégzést, nevezetesen a nem fizetett háztartási munkát is célszerű beszámítani. Mivel a
láthatatlan munkavégzés a gyereknevelés területén különösen jelentős, a GDP tételeire
korlátozott számítások torzító hatása kivételesen nagy.
Tehát a gyereknevelést figyelembe vevő nyugdíjrendszer melletti érvek nem egy ideológia
érvkészletéből, hanem egy korszerű statisztikai elszámolásból származnak.

2.2 Az állam nem avatkozhat be polgárai magánéletébe, így abba se, hogy hány gyereket
vállalnak

Stimmt. Épp ezért legfőbb ideje, hogy felhagyjunk e beavatkozással. A gyermekességi adó
agresszív beavatkozás, amely igazságtalan újraelosztást teremt és megváltoztatja a
termékenységi magatartást. A különböző kompenzációs javaslatok, mint amilyen a
gyerekbeszámításra épülő nyugdíjrendszer, mindössze e beavatkozás semlegesítését célozzák.
 

2.3 A gyerekbeszámításra épülő nyugdíjrendszer szüléspárti, a szüléspárti programok
pedig nőellenesek

A Népesedési Kerekasztal javaslata nem születési ösztönzőként készült, hanem egy
igazságtalanság semlegesítése érdekében. Várhatunk tőle pozitív termékenységi ösztönzőket
(lásd a következő pontot), de nem ez motiválta.
A gyermeknevelés figyelembevétele, azon belül is a gyermeknevelésre fordított háztartási
munka értékének becslése a feminista közgazdaságtan egyik fontos kutatási területe.
Természetesen más, a háztartási termelés értéke iránt egyéb okokból érdeklődő kutatók is
foglalkoznak a kérdéssel. Csak két fontosabb hivatkozás a sok közül, egy korai és egy újabb
keletű:


Luisella Goldschmidt-Clermont (1993): Monetary valuation of non-market productive time.
Methodological evaluation, Review of Income and Wealth 39(4), 419-433.
Nancy Folbre (2008): Valuing children. Cambridge MA and London UK: Harvard University
Press.


2.4 „Senki sem gondolhatja komolyan, hogy bárki a majdani nyugdíja miatt vállal most
gyereket”

Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a kérdést így kell feltenni. Néhány évvel ezelőtt egy
sportközgazdász kapott hasonló kérdést a rádióban, amikor amellett érvelt, hogy ha gyengül
az élsportolók anyagi ösztönzése, romlanak az eredmények. Kritikusa nekiszegezte a kérdést:
nem gondolhatja komolyan, hogy a súlyemelő, amikor kiáll a súlyzóval szemben, akkor azért
emel, mert tudja, ha sikerül neki, több pénzt fog kapni. Persze, hogy nem. Viszont ha egy
gyerek azt látja a tévében vagy olvassa az újságban, hogy a sikeres élsportoló, a volt bálvány
karrierje lezárultával küszködik, mert azokat az éveket, amiket mások tanulással,
tapasztalatszerzéssel és kapcsolatépítéssel töltöttek ő az edzőteremre pazarolta és a dicsőség
elmúltával nincs mihez nyúlnia, akkor nem megy súlyemelőnek. Hasonlóképp, ha egy fiatal
azt látja, hogy a magukat a gyermeknevelésből kivonók idős korukban küszködnek vagy aktív
korukban sokat kell dolgozniuk és megtakarítaniuk, hogy megöregedvén ugyanolyan nívón
éljenek, mint gyermekes társaik, akkor nem lesz olyan fontos számára, hogy útját állja a
megszületendő gyereknek. Ha viszont a tapasztalat az, hogy a gyereknevelésre fordított
munka a megtérülési időszakban másnak térül meg, a fiatalok óvatosabbak lesznek a
gyerekvállalással.

Csak zárójelben: az, amit a közgazdászok az egyszerűség kedvéért termékenységi döntésnek
neveznek, valójában terméketlenségi döntés. Az esetek zömében az ember nem arról dönt,
hogy legyen-e gyereke, hanem arról, hogy ne legyen. A csökkenő termékenység elsősorban
azt jelenti, hogy többen és tovább mennek el annak megakadályozásában, hogy gyerekük
szülessen.

Az empirikus szakirodalom általános megállapítása (a témában megjelent 30-40 tanulmány
közül egy cáfolta a kiinduló megállapítást), hogy a nyugdíjrendszer negatívan hat a
termékenységre. E kapcsolat jelentőségét nem szabad eltúlozni, mert a termékenység
elsősorban nem emiatt csökken, illetve marad alacsony. Mindenesetre az elmúlt évtizedekben
kétféle kontextusban is felvetődött az összefüggés policy-alkalmazása – érdekes módon
ellentétes céllal. A demográfiát egészen az 1980-as évek legvégéig a túlnépesedés
foglalkoztatta elsősorban, nem az idősödés vagy a népességcsökkenés (a magyar demográfia
ebből a szempontból kivétel, mert nálunk előbb kezdődött a népességfogyás). Ekkoriban több
szerző is indítványozta, hogy a fejlődő országok vezessenek be felosztó-kirovó
nyugdíjrendszereket, mert az segítene a termékenység csökkentésében. A második hullám az,
amiben most mi is benne vagyunk: a policy javaslatok arra irányulnak, hogy csökkentsük a
nyugdíjrendszer negatív hatását a termékenységre azáltal, hogy figyelembe vesszük a
gyermeknevelést.

Hanns-Werner Sinn ma Németország talán legbefolyásosabb közgazdásza. Azért említem őt,
mert a neve Magyarországon is ismert. Ő például egy olyan „senki” aki gyereknevelésfüggő
nyugdíjrendszert javasol.