Az üzleti világ kész embert „áraz be”, aki ismeretei, tudása alapján hasznot hajtani képes. Az állam és a szülők az üzleti szféra keze alá dolgoznak, ők „képeztetik ki” használható munkaerővé a leendő munkavállalót. Az állam a ráfordításait –számításaink szerint- viszonylag rövid időn belül visszakapja, a szülők viszont gyakorlatilag nem kapják vissza a gyermekeikre, azok képzésére fordított költségeiket
Mindez azért fontos, mert míg korábban egy többé-kevésbé homogén kockázatközösséget képezett a társadalom, ( legalább is a gyermekvállalás költségei szempontjából,) mára ez megszűnt. Két kockázatközösség jött létre: a munkaerő utánpótlást képzők, illetve nem képzők társadalma. Ennek következtében nem lehet fenntartani a korábbi normákat, a korábbi juttatások rendszerét. Ezért olyan nyugdíjrendszerre van szükség, amely differenciáltan kezeli a különböző helyzetű társadalmi csoportokat. Megoldási lehetőség erre az un. kétcsatornás nyugdíjrendszer, amelyben a nyugdíjba menők két címen kapnak járadékot: az egyik az un. munkanyugdíj, amely a munkaviszony hosszával, illetve az élet-keresettel arányos, annak meghatározott százaléka. A másik a fölnevelt és szakképzett munkaerőt eredményező tevékenység költségeit venné figyelembe, amit befektetésnek tekinthetünk a gyermekek ( a következő generáció) által képviselt humántőkébe.
Ezért a jelen tanulmányban megkíséreljük számszerűsíteni az elérhető, egyszerű és publikus statisztikai adatok alapján, hogy mekkora összegeket fordít az állam illetve a szülőpár egy kiképzett munkaerő előállítására. Egyben azt is bemutatjuk, milyen mértékben térülnek meg a két forrásból: a család, illetve az állam által eszközölt befektetése. Egy bankár bon – mot- ja szerint, hosszabb távon ( 2000 év távlatában…) 3%-t tesz ki a reálkamat… A szülői befektetéseknek ekkora éves átlagos hozamával számolva, megvizsgáljuk, milyen nagyságú differencia keletkezik a gyermeket vállalók és nem vállalók által nyugdíj címén kapható összegei között .
A rendszer önjáró voltát, kiegyensúlyozott, sorozatos beavatkozások nélküli működését szerintünk egy olyan pontrendszer képes biztosítani, melyben egy pont értékét a mindenkori nemzetgazdasági átlagbér jelenti. A pontrendszeren alapuló járadék-számítás kiküszöbölné azt az igazságtalanságot, ami a jelen rendszert jellemzi, hogy a korábban megállapított nyugdíjak és a később megállapított nyugdíjak között jelentős differencia keletkezik. A pontrendszer alapján megállapított munkanyugdíjak helyettesítési rátájának csökkenését a demográfiai folyamatok mindenképpen ki fogják kényszeríteni. Ezt figyelembe kell venni. A pontrendszer folyamatosan szembesítené a munkavállalókat, hogy évente mennyi töredék nyugdíjpontot tudnak összeszedni, tehát milyen nyugdíjra lesz kilátása, ha minimálbérre vannak bejelentve. Ennek természetesen a mai rendszerben is meglesznek a keserves következményei, de sajnos, jelenleg folyamatosan nem figyeli- és nem is törődik vele- a polgár.
Botos József
A Népesedési Kerekasztal által 2019. június 13-án szervezett konferenciára készült absztrakt