Megosztom

Az üzleti világ kész embert „áraz be”, aki ismeretei, tudása alapján hasznot hajtani képes. Az állam és a szülők az üzleti szféra keze alá dolgoznak, ők „képeztetik ki” használható munkaerővé a leendő munkavállalót. Az állam a ráfordításait –számításaink szerint- viszonylag rövid időn belül visszakapja, a szülők viszont gyakorlatilag nem kapják vissza a gyermekeikre, azok képzésére fordított költségeiket

 Mindez azért fontos, mert míg  korábban egy többé-kevésbé homogén kockázatközösséget képezett a társadalom, ( legalább is a gyermekvállalás költségei szempontjából,) mára ez megszűnt. Két kockázatközösség jött létre: a munkaerő utánpótlást képzők, illetve nem képzők társadalma.  Ennek következtében nem lehet fenntartani a korábbi normákat, a korábbi juttatások rendszerét. Ezért olyan nyugdíjrendszerre van szükség, amely differenciáltan kezeli a különböző helyzetű  társadalmi csoportokat. Megoldási lehetőség erre az un. kétcsatornás nyugdíjrendszer, amelyben a nyugdíjba menők két címen kapnak járadékot: az egyik az un. munkanyugdíj, amely a munkaviszony hosszával, illetve az élet-keresettel arányos, annak meghatározott százaléka.  A másik a fölnevelt és szakképzett munkaerőt eredményező tevékenység költségeit venné figyelembe, amit befektetésnek tekinthetünk a gyermekek ( a következő generáció) által képviselt humántőkébe.

Ezért a jelen tanulmányban megkíséreljük számszerűsíteni az elérhető, egyszerű és  publikus statisztikai adatok alapján, hogy mekkora összegeket fordít az állam illetve a szülőpár egy kiképzett munkaerő előállítására.  Egyben azt is bemutatjuk, milyen mértékben térülnek meg a két forrásból: a család, illetve az állam által eszközölt befektetése.  Egy  bankár bon – mot- ja szerint, hosszabb távon ( 2000 év távlatában…) 3%-t tesz ki   a reálkamat…  A  szülői befektetéseknek ekkora éves átlagos hozamával számolva, megvizsgáljuk, milyen nagyságú differencia keletkezik  a gyermeket vállalók és nem vállalók  által nyugdíj címén kapható összegei között .

A rendszer önjáró voltát, kiegyensúlyozott, sorozatos beavatkozások nélküli működését  szerintünk egy  olyan  pontrendszer képes biztosítani, melyben egy pont értékét a mindenkori nemzetgazdasági átlagbér jelenti. A pontrendszeren alapuló járadék-számítás kiküszöbölné azt az igazságtalanságot, ami a jelen rendszert jellemzi, hogy a korábban megállapított nyugdíjak és a később megállapított nyugdíjak között jelentős differencia keletkezik. A pontrendszer alapján megállapított munkanyugdíjak helyettesítési rátájának csökkenését a demográfiai folyamatok mindenképpen ki fogják kényszeríteni. Ezt figyelembe kell venni. A pontrendszer folyamatosan szembesítené a munkavállalókat, hogy évente mennyi töredék nyugdíjpontot tudnak összeszedni, tehát milyen nyugdíjra lesz kilátása,  ha minimálbérre vannak bejelentve.  Ennek természetesen a mai rendszerben is meglesznek a keserves következményei, de sajnos, jelenleg  folyamatosan nem figyeli- és nem is törődik vele- a polgár.

 

Botos József

A Népesedési Kerekasztal által 2019. június 13-án szervezett konferenciára készült absztrakt